Arra biztatjuk vakvezető kutyás párosainkat, hogy meséljenek a mindennapjaikról, és töltsük meg ezekkel a történetekkel a vakvezető kutyás blogunkat. Számos jó példa van, lehet előttünk a kutyával való aktív életről – tegyük együtt ismertté ezeket! Hiszen a mindennapokat a párosok élik meg, például utazás közben, a zebránál, az iskolában. És még ezer helyen a látó emberek között. Számukra pedig jellemzően kérdés az, hogy „hogyan lehet kutyával…?”. Mutassuk hát meg, mondjuk hát el!
Felhívásunkhoz ösztönzésül az Alapítványunk központjába gyakran ellátogató Csengeri Istvánt kértük, hogy beszélgessünk, és meséljen mindennapjaikról. Ő nyugdíjasként is igazán aktív életet él, mint mondja, amióta hazajött a kórházból. Fiatalon, több mint 30 éve érte egy súlyos balesete, amelyben megvakult. Ahogy ő mondja viccesen, többet volt már „a sötét oldalon”.
A képen Csengeri István a lépcsőn halad Joeyval.
Ennek ellenére ma is sportol, túrázik és sokat utazik. Negyedik éve Joey jobbján teszi mindezt, bár távoli, külföldi utakra nélküle megy. Így nem kínozza társát a hosszú autóúttal, de ilyenkor meg is érzi a hiányát. Ezekben az időkben István legjobb barátja vigyáz Joeyra. Így lesz ez a tavasszal is, amikor ismét tekebajnokságon indul a vakok és gyengén látók kazincbarcikai csapata Csehországba. Márpedig ide számos dobogós díj birtokosaként nem lehet nem elmenni, különösen, ha az ember örömmel is teszi! Csakúgy, mint alkalomadtán Horvátországba, ahonnan a legtöbb díj begyűjtőjének jutalmaként Olaszországon át vezetett a hazaút.
A hűséges és okos társ az országhatárokon innen bárhová elvezeti gazdáját. Így például kulturális eseményekre, legyen az színház vagy komolyzenei koncert. A bükki túrákra szintén együtt mennek, hiszen Joey nagyon jól tájékozódik. Mellette biztonságosabban érzi magát a gazdája, s erre igazi társként számos okot adott már a kutya. István például egy alkalommal elejtette fehér botját, bele mindjárt egy mélyebb gödörbe. Szerette volna érzékelni, hogy az mennyire mély. Joey tudta, hogy a bot nem maradhat ott, hát kihozta a gödörből, ami szerencsére nem több méteres volt. István lábához támasztva éreztette: „semmi baj, itt bot!”. A túratársak csak nézték, hogy mi történik…
István számos hasonló történetet mesélt egyebek közt a vasúti közlekedésről, amikor társa a különféle pályaudvarok adottságaira talált megoldást a nehézségek ellen. Ez persze nem jelenti, azt, hogy a jó szándékú emberekre nincs is szükség. Ahogy István mondja, a kérdés nagyon is jóleső, ha egy érintés után elhangzik: „Tudok valamiben segíteni?”. A zebráknál például különösen volna ennek helye. De a kutya valóban nélkülözhetetlen segítővé lett, és ahogy az elbeszélésből kiderül, az emberek felé is kapcsolatot teremt. Istvánnak sokkal több ismerőse van, e tekintetben is kinyílt számára a világ Joey révén. Négylábú segítője felbecsülhetetlen értékké lett számára azzal, hogy élhetővé és derűssé teszi a mindennapokat…
Szeretettel várunk tehát ilyen és hasonló elbeszéléseket, történeteket.
